Túlélési gyakorlat a Mili-szurdokban

(2003. július 5., szombat)

Kréta telis-teli van jobbára észak-déli irányú szurdokvölgyekkel. Nyugaton az Alpokra emlékeztető Fehér-hegy, Iraklionnál pedig az Ida-hegység nyúlványait szabdalják kisebb-nagyobb patak- és folyóvölgyek. (Ez utóbbi hegység a görög mitológia szerint Zeusz szülőhelye.)

A szurdokok némelyikébe szervezett kirándulások keretében lehet eljutni (a túra nehézségi fokától és a hely ismertségétől függően 26-34 € / fő összegért). Legismertebb és leglátogatottabb a Szamaria-szurdok Kréta nyugati felén, ahol a teljes útvonal kb. 16 km, és csak edzett felnőtteknek ajánlják, a bokát jól tartó túracipővel.

Szerveznek ugyanide úgynevezett „lazy”-túrát is, a „lustáknak”, illetve a gyerekes családoknak. Mivel mi nem jártunk ezen a helyen, csak az útikönyvek és prospektusok alapján tudom azt, hogy a szurdok helyenként olyan szorosokon vezet keresztül (pl. a Vaskapun), ahol akár 500 m-es sziklafalak is magasodhatnak az ember jobb és bal oldala mellett. A nehezebb túra során a szintkülönbség kb. 2000 méter, ami valóban próbára teszi a kirándulókat. A különösen forró nyári napokon a szurdokot lezárják, hiszen ilyenkor olyan, mint egy „izzó katlan”…

Egy másik, szintén Nyugaton található szurdok az Imbros. Ez sokkal rövidebb, és sziklái is alacsonyabbak, ám a leírások szerint növényvilága szintúgy páratlan szépségű.

S hogy miért nem kerestük fel egyik helyet sem? Ennek oka nyaralásunk 3. napján tett kirándulásunk. Ezen a szombat reggelen ugyanis lelkesen nekivágtunk, hogy felkeressük a Rethymnótól mindössze 13 km-re lévő régi, kőomlás miatt elhagyott falucskát, Milit. 13 km valóban nem tűnt soknak „első hallásra”, csakhogy… (1) Ezen a napon irtózatos kánikula volt, már reggel 10-kor, amikor elindultunk hihetetlenül forrón tűzött a nap. (2) Lakóhelyünktől kb. 4 km-re volt Rethymno széle, ahonnan Mili 13 km… (3) Krétai szokás szerint sehol semmiféle tábla nem utalt arra az út szélén, hogy merre található az elhagyott falu. Így kb. 2-3 km-t bolyongtunk a város szélén levő hegyoldal „nevenincs” utcái között, hogy eligazítást kérjünk útirányunkról. (4) Rethymno eme részén óriási építkezések folynak, a város szépen, lassan kúszik fel a környező hegyekre. Az építőmunkások kedves és jókedvű embereknek bizonyultak, fantasztikus görög szókinccsel. Mi pedig csak ezt hajtogattuk: „Parakalo, pu ine Mili?” (Elnézést, hol van Mili?) Ahány embertől megkérdeztük, annyiféle ötlete volt. Egyetlen dologban látszott összhang: Mili keletre van! (Ezt az egy dolgot tudtuk mi is már elindulás előtt…)

Végül, ki tudja, hogyan, rábukkantunk egy – mint kiderült, gyakorlatilag végtelen – szerpentin-útra, amelynek az egyik elágazásánál egy zöld deszkára festve megláttuk a „Mili” szót, alatta a hegy magaslatai felé mutató fehér nyilat.

Kb. 2 órába telt, mire elértük a „célt”, igaz, közben sokat nézelődtünk, fényképeztünk és vizet kerestünk. (Fél liter vízzel indultunk útnak, „majd’ csak lesz valahol egy taverna” gondolattal, ami óriási hibának bizonyult. Az út menti házak ugyanis elszórtan, többnyire egymástól több száz méter távolságban álltak, kocsmának vagy boltnak pedig híre-hamva sem volt. Persze, hiszen itt mindenki autóval, motorral vagy szamáron közlekedik, úgy pedig semmiség „leszaladni” a városi boltokba.)

Utunk egy része tehát azzal telt, hogy szótlanul, a forró levegőt torkunkból „kizárva” baktattunk, és még hallgatni is rossz volt, hogyan lötyög üvegünk alján a maradék meleg víz. (Az utolsó pár száz méteren Attila már egy kortyot sem ivott, nehogy nekem ne jusson…)

Aztán végre, megérkeztünk Mili-újfaluba. Pár álmos fehér ház, lehúzott rolókkal, csukott, kék ablak-spalettákkal. Taverna ugyan sehol sem volt, ám végre, egy tábla ismét akadt, amely egy gyönyörű szurdokba mutatott, lefelé, jelezvén, hogy végre megérkeztünk az elhagyatott régi faluba, „ó-Milibe”.

Átkeltünk egy kőhídon, amely egy, a magas hegyekből folyó patak felett ívelt át. Az oljfa-ültetvények között kanyargó száraz, poros útról így beértünk végre a hűvösséget árasztó, kabóca-szótól fülsiketítően hangos erdőbe. (Az útikönyv madárdalt „ígért”, nem tudni, írója a kabócát vélte-e madárnak, vagy a hosszú nyomdai átfutás alatt a madarak kabócává változtak?…)

Annyi bizonyos, hogy megejtően szép a magas sziklák között megbújó, kúszónövényekkel benőtt sok-sok romos ház. Eljátszottunk a gondolattal, milyen lehetett itt valaha, a kőomlások előtt a lakók élete, milyenek voltak a nappalaik és az álmaik ebben a festői patakvölgyben? Biztosan fájt a szívük, amikor fel kellett költözniük a sziklákra, és csak távolból nézhettek le egykori szeretett templomukra, házacskáikra. Lábuk nyomán ma vidám gyíkok futkosnak, fürgén keresik a napsütötte köveket.

Az elhagyatott falu nem is bizonyult lakatlannak. Ráleltünk egy felújított házra, ami tavernaként is üzemel. Az útikönyv szerint a tulajdonosa Miliben született, és a többiekkel ellentétben ő nem ment el, hanem kocsmát nyitott a hozzánk hasonló megfáradt és „kiszáradt” vándoroknak. Mi ennek nagyon örültünk, alig pár pillanat alatt két sört és két üveg vizet „tüntettünk el” a tavernájában. A teraszon üldögélve elterült alattunk a szurdok, csodás volt a levegő és páratlan a nyugalom. Kicsit sétálgattunk, szemügyre vettük közelebbről a patakot, gyönyörködtünk a változatos növényekben.

A tavernából áradó finom illatok aztán visszacsalogattak minket a teraszra, grillezett csirkét rendeltünk és az elmaradhatatlan görög salátát (uborka és paradicsomszeletek, hagymakarikák, zöldpaprika-csíkok és egy nagy szelet feta-sajt, olívaolajjal és fűszerekkel meghintve). A húst a szabad tűzön, vasrostélyon grillezte az ebédfőzés után halkan buzukit pengető görög fiú, igen sajátos módszert alkalmazva a tűz felélesztésére: hajszárítóval fújta a parazsat…

Ebéd után kellemesen ejtőztünk, ami a szerpentin-út megpróbáltatásai nyomán ránk is fért. Akkor úgy éreztem, képtelen volnék gyalogosan visszajutni Rethymnóba, vágyakozva néztem a hegyoldalon szamaragoló bácsika után. Pedig még nem is tudtam, mi vár rám a továbbiakban. A házigazda, mikor elbúcsúztunk tőle, a kezünkbe nyomott egy kis térkép-félét a Mili-szurdokról. Ezen úgy tűnt, egy, a szerpentinnél jóval rövidebb, kényelmes gyalogút vezet végig, a patak mellett, vissza Perivoliáig, ami Rethymnóval egybeépült üdülőfalucska. Hirtelen gondolattól vezérelve elindultunk az ösvényen, amit 1-2 km megtétele után (valószínűleg) el is veszítettünk. Turistajelzések híján ugyanis csak mentünk az „útnak látszó” részeken a száraz aljnövényzet között gázolva. Lábunkat és karunkat össze-vissza karcolták a bokrok tüskés indái és „egyebek”. Helyenként annyira „úttalan utakon” jártunk, hogy csak a sziklafalon futó öntözőcsőbe kapaszkodva haladhattunk. Olykor elértük a patak vonalát, ez hozott kis felfrissülést. Voltak pillanatok, amikor nem tudtuk, merre menjünk tovább. Helyesebben szólva az irányt tudtuk, csak azt nem, hol tudunk affelé lépegetni…

Aztán valószínűleg a hegyi kecskék által taposott ösvényre értünk, csakhogy ők közlekedni tudnak ott is, ahol mi nem… Ez nagyon meglátszott, mert mi csaknem feladni kényszerültünk. Ők viszont csapatostul megjelentek, és jöttünkre megálltak, bárgyún szemügyre vettek, aztán elfutottak a szélrózsa minden irányába – a szinte meredek sziklafalon… Egy óriási szarvú szembefordult velem, amint épp fél lábbal álltam egy nem létező ösvényen. (A másik talpamnak nem volt hely a szikla szélén…) Amint tudtam, megragadtam egy jókora követ, biztos, ami biztos. Láttam a lassított jelenetet, mint egy filmben: a vad hegyi kecske lerohan a szikláról, és kicsinyeit védelmezve engem letaszít a mélybe.

Attila szerint egy pillanat alatt felébredt bennem az „ősember”, ahogy ott álltam elszántan azzal a kővel… És szerinte az én kecskémnek tőgye volt, és esze ágában sem volt támadni, csak kíváncsi volt, azért nézett olyan mereven. (Az igazságnak része viszont, hogy addigra már Attilánál is volt egy nagy kő…)

Végül rátaláltunk a folyómeder mellett egy gyönyörű gyalogútra, sosem fogjuk megtudni, hogy hogyan került oda, de épp jókor, az biztos. Az ösvény felvitt egy magaslatra, ahonnan látszott már a tenger. Két kibetonozott kis út közül kellett választanunk. Azt választottuk, amelyik lejtősen balra tartott. Levezetett (kb. 500 méteren át) egy magánházhoz. A kapu tárva-nyitva volt, egy kibetonozott csatornácskán át a kertbe futott a patak vize. Egy csöpp kis Paradicsomkert volt ez az elszáradt, zizegő hegyoldal alatt. A kert egyik fája tövében békésen sziesztázott egy óriási, fehér-fekete tarka tehén. Ránk emelte óriási szemeit, de hiába kérdezgettük, nem mondta meg, hová ment a gazdája…

Visszavánszorogtunk (délután 4 körül, a legborzasztóbb hőségben) a jobboldali, felfelé meredeken haladó útra. Azon végre-valahára eljutottunk a betonútra, majd le Perivoliába és onnan vissza a szállásunkra. meglehetősen fárasztó, de szép és érdekes nap volt ez, a Mili-szurdokban eltöltött néhány magányos óra. Körülbelül 6 liter folyadékot ittunk meg, mire visszatért belénk az élet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s