Iraklion és Knósszosz megtekintése

(2003. július 9., szerda)

Szép verőfényes reggelen indultunk el a sziget fővárosába, Iraklionba (Rethymnóból fél óránként megy busz a 83 km-rel odébb, keletebbre fekvő városba – 5,90 € a jegy ára). A település egészen a 20. század elejéig gyéren lakott volt, jóllehet, már az ókori időkben, a minószi korban is fontos kikötő volt. Ez utóbbi dolog jól érthetővé válik, ha az ember megpillantja a távolból Iraklion házait és a partján ringó hajókat: jól megközelíthető, ugyanakkor védett helyen fekszik, az Ida-hegy lábainál.

Bár az útikönyvek mindegyike figyelmeztet arra, hogy a nyüzsgő, összevissza, poros, hangos város első látásra kellemetlennek tűnhet az oda autón vagy buszon érkező számára, a valóságban tapasztalható dudaszó, egyéb zaj és porfelhő, az utcák kuszasága minden leírást felülmúl. Iraklionba beérve az ember első gondolata az, hogy innen gyorsan el kell menni, minél messzebb. Napjainkban csak tetézi a zűrzavart az a rengeteg felüljáró-, híd- út- és szállodaépítés, amikre nyilván a jövő évi athéni olimpia miatt van szükség.

Az új buszpályaudvar, ahová a rethymnói buszok többsége is érkezik, fontos kiindulópont a sziget keleti és délkeleti településeire, és innen indulnak 20 percenként a 2-es számmal jelzett, Knosszoszba menő buszok is (a jegy ára 0,90 € és oda-vissza is megváltható).

A knosszoszi buszon jelentős tömeg volt, ám ez csekélységnek bizonyult ahhoz, ami az ásatások bejáratánál várt ránk… Úgy tűnt, mindenkinek aznap 11 körül jutott eszébe megtekinteni az európai civilizáció bölcsőjét, a művészeti és történeti könyvek képeiről oly jól ismert palotát.. Több, mint fél órán keresztül álltunk türelmesen a franciák, németek, svédek, oroszok, görögök és egyéb országokból jött „sorstársaink” között a jegypénztárak előtt eszkábált, félárnyékot tartó nádtető alatt… Az utolsó pillanatban vettük észre, hogy lehetséges olcsóbb, kombinált jegyet is váltani, mely az Iraklioni Múzeumba is szól. Így fejenként 10 €-val „megúsztuk”, bár valószínűleg ez a világ egyik olyan helyszíne, mely jóval több pénzt is megérne…

Útikönyvünkben ugyanaz az ásatási térkép szerepelt, ami a belépéskor kapott prospektusban is, így elindulhattunk Evans nyomában, hiszen kezünkben volt Ariadné fonala… A palota romjai felülnézetből és köztük bolyongva is labirintus képét mutatják valóban. Nem véletlenül képzelték úgy valaha a Knosszoszba érkező dórok és más népek, hogy áttekinthetetlen építményben járnak. (Azt a Múzeumban tudtuk csak meg, hogy a Knosszoszban nagy számban talált kettős bárd nevéről [lhabrosz] veszi nevét maga a „labirintus”.)

A régészettörténeti leírások szerint Evans saját valóságából kiindulva, a Buckingham Palace termei és szobái alapján „rekonstruálta” a knosszoszi romokat, így elképzeléseit az újabb kutatások több ponton is módosították már. Mi a „gödrök” megtekintésével kezdtük az ásatásokkal való ismerkedést, melyek eredeti rendeltetése máig vita tárgya, Attila azonnal felismerni vélte bennük a fürdőmedencéket. Ki tudja? Talán azok lehettek, inkább, mint raktárak… Végignéztünk mindent, a felvonulási lépcsőt, a tróntermet, a szentélyeket, a királynő hegyek felé néző feltételezett lakosztályát, a folyosókat, a bárdok termét és a többi helyiséget. Igen lenyűgözőnek találtuk a festményeket, a folyosón a palota trónterme felé „tartó” emberalakot mi – Evanssal egyetértve – férfinek néztük, tehát a hercegre és nem a heregkisasszonyra voksolunk. Nekem különösen tetszett az egykori királynő delfinekkel díszített egykori szobája.

Mivel nem volt fogadott idegenvezetőnk, egy dologban meglehetősen hiányosak maradtak az ismereteink: nem vált világossá számunkra, hogy melyik lakrészek épültek később, mint a palota fő szobái. Próbáltunk odacsapódni egy-egy orosz, francia vagy angol idegenvezetőhöz, sőt, még egy német hölgy „trónteremről” tartott bemutatását is nagyjából megértettük. Továbbá az iraklioni kiállítási tárgyak segítségével tisztáztunk több, Knosszoszban „homályban maradt” foltot.

Kevés, a tűző napon való ácsorgás után sikerült elsőként felszállni a fővárosba tartó autóbuszra. A kikötőtől elindultunk a belváros felé, mert meglehetősen megéheztünk az ásatáson való bolyongás után. A városnézéssel könnyebb dolgunk volt, mint Chaniában, lévén, kevesebb a látnivaló. Kis nehézségek árán megkerestük a Morosini-kutat, utána a velencei korszakot idéző – ma nem látogatható – gyönyörű Loggiát és az 1200-as években épült Szent Márk templomot. Ezzel szemben, egy kis utcai falatozóban ettünk csirke-gyroszt, az elmaradhatatlan görög salátával, és leöblítettük Mythos sörrel az út porát. Aztán végre bevettük magunkat a majd’ két tucat teremből álló Régészeti Múzeumba. A neolit korból származó leletekkel kezdődő kiállítás sok-sok száz érdekes tárgyat vonultat fel, köztük minden bizonnyal legismertebb a kígyós istennő alakja (most láttuk csak, milyen rengeteg hasonló, de kevésbé kidolgozott figura került elő a krétai lelőhelyekről); a bikafej (ennek is volt rengeteg változata); illetve a lineáris A és B írás emlékei. Rendkívülien szép és gazdag edénygyűjtemény, érme- és pecsételő-lenyomat, kultikus figura és egyéb gazdagítja a gyűjteményt.

Számunkra a legérdekesebb termek közül való volt a gyűrűk terme (az arany-pecsétgyűrű-szerű tárgyak képe kinagyítva látható a falakon, és ezek érdekessége nem csupán az aprólékos kidolgozottságban rejlik, hanem a szinte science-fiction-szerű, elvont ábrázolásban).

A másik döbbenetes erejű szoba a knósszoszi freskók terme. Itt látható pontosan jelölve, hogy milyen csöppnyi falfestmény-darabkákból kellett rekonstruálni az eredeti képeket. A helyreállított változat feltehetőleg gyakran a képzelet műve csupán, máskor jól követhető az egykori ábra.

A múzeum későbbi, hellenisztikus idejéből származó görög és római szoborgyűjteménye a neolit és minószi leletekhez képest nem csak szegényes, hanem durvának és egyszerűnek tűnik. A minószi időkből származó ékszerek mutatták fel leginkább számunkra az akkori művészek kifinomult ízlését és magasfokú mesterségbeli tudását.

Érdekes, hogy Kréta mai üdülővároskái ma is telis-teli vannak valódi és bizsu-ékszer üzletekkel. Az arany és ezüstékszerek készítői gyakran évezredekkel ezelőtt élt elődeiktől merítenek ihletet; így a régi motívumok és figurák tovább élnek. Éppen így van ez, persze, a szőnyegszövők és fazekasok esetében is. Ez a sziget többek között éppen azért sajátos és egyedülálló világ, mert sok dolog évezredeken át szinte semmit nem változott. Kréta hegyeiben ugyanúgy legelésznek a kecskenyájak, mint egykoron, nagyrészt ugyanolyan hegyi virágok illatát hozza a friss szél, mint az ókorban, az olajfaligetek fái kései unokái a minószi idők szürkés-zöldes, halovány levelű fáinak. Az olajbogyó,a kecskesajt, a tej és a falusi kenyér hosszú évszázadok óta ugyanolyan ízű.

Ezek az egészséges és egyszerű ételek, az olivaolaj maga, a jó levegő, a nyugalom, a krétaiak öntudata, mely történelmük hihetetlen kincsesbányájából táplálkozik: ezek együttesen eredményezik azt, hogy ezen a szigeten világviszonylatban legalacsonyabbak közül való a szív- és érrendszeri, illetve a rákos megbetegedések száma. Valószínűleg emiatt van az, hogy Kréta nagyon vonzó a tehetősebb nyugati emberek, főként az idősebbek számára.

Utazásaink során többször tapasztaltuk, hogy egy-egy francia, német vagy olasz földet vagy házat vásárolva letelepedett Krétán, kocsmát nyitott vagy egyszerűen csak éli az itteni hegyi emberek életét. A krétaiak barátságos és békés népek, a sziget közbiztonsága legendásan jó. A rendőröknek legfeljebb a bérelt autókat összetörő, féktelen külföldi turistákkal gyűlik meg a bajuk.

Egyik, a déli partra, a Líbiai-tengerhez vezető útunk során találkoztunk egy francia nővel és a fiával, akik a szatyrukban muskátli-palántákat vittek. Még gondoltuk is magunkban, hogy mi lesz szegény növényekből, mire Franciaországba érnek, hát erre a nő leintette a buszsofőrt, és a szürke hegyek között, a semmi közepén leszált a virágaival. Közben azt még „odavetette”, a csodálatos kéken szikrázó tenger-öböl feletti egyik sziklára mutatva, hogy most épül ott fenn a háza, oda lesz a muskátli…

Ez a nő és fia valószínűleg sokszor eszünkbe fog jutni még, mert megvalósítottak valami olyasmit, amiről mi mindig csak álmodozunk. Elvonultak az áldott, fantasztikus nyugalmat nyújtó természetbe…

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s