Érkezés Párizsba

Az egész történet ott kezdődött, hogy évekkel ezelőtt egy párizsi könyvkiadó számára tanulmányt írtam Apáczai Csere Jánosról egy, a neveléstörténet jeles alakjairól szóló kötetbe. (Egy volt kollégám, Kovács Sándor ajánlott engem erre a munkára.) A mű szerkesztője, Jean Houssaye professzor 2004-ben aztán meghívott vendégtanárnak az egyetemére, Rouen-ba. El sem tudtam hinni, hogy végre nem csak spanyolországi buszos utazásaink „érintőleges” folyományaként láthatjuk a francia kultúrát, hanem belevethetjük magunkat Párizs lüktető forgatagába, és megnézhetjük Normandiát is, egykori francia nyelvkönyveim gyakran emlegetett helyszínét, és az impresszionisták, Jeanne d’Arc és a partraszállás katonái nyomában járhatunk. Csaknem másfél ezer képet készítettünk az egy hónap alatt, itt ezek egy részét mutatjuk be. A múzeumokban, belső terekben készült képek sokszor nem jó minőségűek, hiszen nem használhattunk vakut, sőt, számos kép „titokban” készült…

Március utolsó napján, egy ködös-bolondos tavaszi reggelen indultunk a reptérre. A Budafoki út jól megizzasztotta apukát, minket meg a hideg rázott a hatalmas közlekedési dugótól. Már éppen elképzeltük, mi lesz ha nélkülünk száll fel a párizsi gép (merthogy lekéssük), amikor aztán végre-valahára mégiscsak megérkeztünk.

Végig a repülés során olyan érzésünk volt, mintha Madridba mennénk. Még a leszálláskor a repülőgép utasterébe bejátszott zene is a „szokásos” Iglesias volt (Mi cielo…), ezek szerint a MALÉV jobb járatain is ez az „egyendal”.

Aztán – persze – mégiscsak Párizsban szálltunk le. Már fentről látszott a Szajna és az Eiffel-torony, mindegyik nagyon kicsinek tűnt az égből. A Charles de Gaulle repülőtér hatalmas: rengeteg utas, átszállók és érkezők, óriási kavalkád. Az útlevél-ellenőrzésnél és a biztonságiaknál is szinte mindenki feketebőrű. Érdekes élmény volt megérkezni, mintha Afrikába jönnénk. Aztán ez az élmény mindenütt folytatódott. Színesbőrűek a metrók, a múzeumok, a Versailles-i kastély és sok más hely alkalmazottai. Itt van mindenki Párizsban, aki csak be tudott szivárogni az egykori gyarmatokról. És a reptéren még nem tudtuk, hogy ez nem minden…

Bár a Charles de Gaulle repülőtéren kiválóan szervezett a tájékoztató táblák rendszere, és megtaláltuk a RER-t (elővárosi gyorsvasút), de mégsem azzal mentünk be Párizsba, mert kilométeres sorok álltak jegyért. A „Roissybus” szolgáltatását választottuk (nem sok hasonló tékozló turista akadt [8.20 Euro volt a jegy fejenként]). Ez a busz végigtekeregte velünk az összes reptér-részt, volt, ahol kétszer is voltunk, úgyhogy a pénzünkért a kilométer, az megvolt! A busz csak nagy sokára ért be Párizs belvárosába (kb. 40 perc után), és ott az Operánál állt meg. Ez legalább jó ötlet volt, mert az Opera gyönyörű! A homlokzatán látható felirat szerint ez Franciaország zeneakadémiája. Csak egy ugrás tőle a Bld Haussmann, ahol a leghíresebb párizsi üzletházak, a Le Printemps és a Lafayette vannak. Nem győztem ámuldozni, hogy ezeket már Bella Otero is látta, hiszen ezek a Belle epoque-ból maradtak itt.

Ahogy a Roissybus-ról leszálltunk, elindultunk megkeresni a Szajnát. A folyó helyett előbb a Louvre és a Palais Royal jött, megnéztük őket kívülről. Gurulós bőröndjeinkkel megjártuk a Tuilériák kertjét, ami gyönyörű, csak az a gond vele, hogy apró, fehér szemcsés homokkal (mint a kőpor) van felszórva valamennyi útja. Ezt pedig nagyon nem szerették sem a bőrönd kerekei, sem a gyönyörűen kipucolt fekete bakancsaink. Ebben a szép, de szeles parkban legfeljebb csak francia rendőrnek lenni nagyon jó, mert ők lóháton mászkálnak ide-oda.

Megnéztük a Louvre előtti téren az üvegpiramisokat, és mi is megállapítottuk, hogy nagyon nem illenek oda. A tömeg óriási volt a hatalmas téren, rengeteg spanyol ordítozott mindenhol, épp úgy, mint otthon (mármint Madridan). Visszahúzkodtuk a bőröndjeinket az Operáig, és elballagtunk a híres Hausmann Boulvardig. Kívülről megnéztük a Printemps és a Lafayette áruházakat, de nem merészkedtünk a közelükbe, mert hihetetlen tömeg hömpölygött előttünk. Tulajdonképpen ebédelni szerettünk volna, de nem tudtuk, hogy hol és mit.

Elvergődtünk a Saint Lazare állomásra, olyan az egész, mintha az utolsó nap jött volna el… (az Utolsó Ítélet Napja). Hihetetlen tipródás a vágányok előtt, rohangálás, hangoskodás, rettenetes kavalkád.

Itt, az állomásnál szálltunk fel a metró 13-as vonalán az Asniers-Gennevilliers járatra, amelyik pár állomáson átrobogva elvitt minket Párizs egyik elővárosába, ahol a szállásunk volt. Mivel két kis ikervárosról van szó, először eltévedtünk, nem találtuk sehol a Rue de la Parfumerie-t. Miközben kérdezősködtünk, feltűnt, hogy milyen sok a környéken a muszlim. Fátyolos nők, fejfedős arab férfiak, arab feliratok mindenütt – kiderült, hogy Párizs egyik arab kerületében lakunk! Ennek én nagyon örültem, jó volt belesni a sok muszlim üzlet, húsbolt és étterem mélyére. Szívesen ki is próbáltunk volna egy-egy éttermet, de sajnos, mindenhol csak férfiak ültek benn.

A lakás, ahol Pierre már várt ránk, végre aztán meglett. A srác velünk kb. egyidős, az extrém sportok nagy szerelmese, igazi gourmand és ráadásul – az édesanyja révén – félig magyar. Emellett éppen spanyolul tanul, úgyhogy nagyszerűen megértettük egymást. Nagyon kedves ember, és a lakása igazi, barátságos fészek, nagyon jól éreztük benne magunkat.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s