Partraszállás Normandiában

Aligha van ember Európában, akit ne érdekelne a II. világháború talán legborzalmasabb időszakának, az 1944-es normandiai bombázások és a partraszállások szomorú, bár dicsőséges krónikája. Ezzel mi magunk is így voltunk, ezért mindenképpen szerettük volna látni legalább egy szakaszát annak az alsó-normandiai tengerpartnak, ahová a szövetségesek 1944 júniusában megérkeztek.

Ezt a partraszállást már áprilistól kezdve az angolok folyamatos bombázásokkal készítették elő, pusztítva a németek kikötőit, fegyvergyárait, repülőtereit… Csakhogy ezek a „német” stratégiai pontok a páratlan szépségű normandiai városkákban és falvakban voltak, így mindaz, amit a nácik még nem pusztítottak el 1944-ig, a felszabadíító hadműveletek célpontjává vált. Rouen, Le Havre, Caen és a többi város hatalmas rombolást élt meg, sokszor az épületek 3/4 – 4/5 része odaveszett, és tetemes volt a polgári áldozatok száma is. A bombázásokban az évezredes és évszázados műemlékek jelentős része is megsemmisült vagy súlyosan megrongálódott. Páratlan értékű román, gótikus, reneszánsz-kori és kora-újkori építmények vesztek oda és lettek a földdel egyenlők 1944 tavaszán és nyarán.

Nincs olyan város Normandiában, ahol ne árválkodna ma is néhány csonkán maradt, magányos templomtorony, üresen tátongó és sehová sem vezető csipkés kapuboltozat, golyó-szaggatta házfalak és sebesült erkélyek. A megmaradt és/vagy helyreállított templomokban és egyéb műemlékek belsejében általában fényképeken látható, hogy miféle romhalmazból kellett életre kelteni a középkor mesés emlékeit. Mindez mérhetetlen áldozatot kívánt, ráadásul éppen azoktól az emberektől, akik maguk is jóval többet szenvedtek, mint a Franciaország legnagyobb részén élő kortársaik.

A falvakban, ahol ma lengedező szélben hajlik a selymes fű és békés tehenek rágcsálnak a réteken tökéletes nyugalomban, a korabeli háborús felvételek tanúsága szerint egykor szintén hatalmas volt a pusztítás, nehéz tankok dübörögtek a könnyű gyepen és katonák bakancsa csattogott a kavicsos kis utcákon.

Az újjáépített városok és falvak azonban mára újjászülettek. Az elmúlt hatvan évben próbálták az ittlakók begyógyítgatni a sebeket az épületeiken és a szívükben is. De nem felejtenek. Ellenkezőleg. Gyakran és mindenütt emlegetik egykori hőseiket és az áldozatokat. Múzeumaik, utcaneveik, újság- és könyvkiadásuk, maga a „helyi turizmus” mind-mind arra irányul, hogy a jövő számára is érzékelhetővé és megérthetővé tegyék, mekkora is volt itt „a béke ára”, ahogy errefelé nevezik.

dscf0932

Egy kora hajnali, ködös és párás reggelen indultunk útnak, hogy bejárjuk Alsó-Normandia néhány történelmi települését. A sötét, madárfüttyös, hűvös reggelen úgy éreztük, talán így vacogtak azok az amerikai, angol, kanadai katonák is, akik 1944. június 6-án a normandiai partok felé közeledtek tíz- és tízezerszám hajóikkal.

Kirándulásunkat – mivel csak egyetlen napunk volt rá – nagyon aprólékosan kellett elterveznünk. A legnagyobb problémát nem a látnivalók sorrendjének meghatározása, az útvonal kiválasztása jelentette, hanem a vasúti- és autóbusz menetrendek összehangolása. Franciaországnak ez a területe sem igazán kényezteti el a nem szervezetten, hanem magányosan és „gyalog” kószáló turistákat.

Rouen-ból például reggel 5 óra után és 6:45-kor indul Caen felé vonat, utána csak 11 óra után. Autóbusz-összeköttetés pedig nincs. A 6:45-ös vonat csaknem 2 óra alatt suhant át velünk a ködbe burkolózó réteken és erdőkön, útitársaink álmos, haloványarcú munkások és eladónők voltak, akik általában egyik faluból a másikba utaztak csupán. Caenhez közeledve aztán felélénkült a vonat, iskolások hada tolakodott fel a szerelvényekre. A táj is megelevenedett, mert kisütött végre a nap…

Caenben átszálltunk egy Bayeux (ejtsd: Bajő) felé induló szuper-modern kapszulaszerű vonatra, amely rendeltetését tekintve a magyarországi „Interpici” szerelvényekhez hasonlít. De csak ebből a szempontból, különben évszázadokkal előzi meg kinézetét, technikai szintjét tekintve az itthoni vonat-szerelvényeket.

Fél 10 sem volt még, amikor megérkeztünk a szépséges, romantikus városkába, Bayeux-be. Bár szerettünk volna rögtön továbbindulni az alig 10 km-nyire lévő legendás partszakaszra, kiderült, hogy 12 óra előtt semmiféle busz nem megy arra.

Így – előzetes terveinket módosítva – besétáltunk a gyönyörű kis településre. Bayeux-ben szinte minden épségben maradt 1944-ben, mert ezt tudták először visszafoglalni a szövetségesek. Itt mondott beszédet de Gaulle is, amire az itteniek nagyon-nagyon büszkék.

A városka belső utcái olyanok, mint egy kis ékszerdoboz belső fiókjai. Újabb és újabb csoda bukkan elő, bármelyikbe kukkantunk be. Az állomástól a városközpontba bevezető kis út egy patak mellett halad el, amelyiken egy vidám malomkerék forog. Körülötte régi házak és a felirat: ez a vízfolyás valaha – további vízimalmokkal tarkítva – megalapozta a városka középkori kézműiparát. Itt mostak a bayeux-i lakosok, szinte látni az évszázadokkal ezelőtti hajlongó alakokat…

Ez a település, mely már az ókorban is lakott volt, szépséges épületei, csipkeverő műhelyei, virágpompája és modern golfpályái mellett valami egészen mással is büszkélkedhet, ami – méltán – világhírűvé tette. Itt őrízték a székesegyházban évszázadokon át azt a szőnyegcsodát, amelyet ma külön múzeumban őríznek (Tapisserie). A hímzés a középkorból maradt ránk, 70 m hosszú és 0,5 m széles, több mint 600 emberi alakkal és számtalan állat, hajó, palota, fegyver stb. figurájával hímezték tele valaha szorgos női kezek. A csaknem 60 jelenetben történetet elmesélő szőnyeg olyan, mint egy ősi film vagy képregény. Azt regéli el, ami 1064 és 1066 között történt: az angliai Edward király Normandiába küldte Haraldot, hogy járjon el követségben Vilmos hercegnél, és kérje őt fel, Edward halála után legyen Anglia ura. Harald és követsége sikerrel járt, csakhogy a követ – megszegve Vilmosnak adott szavát – Angliába visszatérve, Edward halála után álnokul királlyá koronáztatta magát. Vilmos ezt hallva csapatokat gyűjtött, átkelt a tengeren és Hasting-nél 1066-ban megütközött a trónbitorló csapataival. Tizenegynéhány órán át tartott az ütközet, melyben számtalan katona esett el, s amely Vilmos fényes győzelmét hozta. Az egykori normann herceg uralkodásával fényes időszakot hozott Anglia életében.

A szőnyeg „története” körülbelül ennyit mesél el, illetve sokkal többet is hímzett képeivel, hajóépítések, lovas csaták, lakomák és ünnepségek fényes szállal öltögetett krónikáját. (Churchill szerint a történet szépen meghamisított „francia” verzióját…)

A szőnyeg történetét bemutató múzeum igen különös. A kiállítás lényege, hogy csak a legvégén lehet megpillantani a sötét terem kivilágított tárlójában tekergő hímzést magát. Előtte hosszan beszélik el – francia és angol nyelvű szövegekkel – a szőnyeg egyes részleteinek jelentését, életnagyságú viaszbábokon elevenítik fel némely, az akkori századból származó históriát, térképek, használati tárgyak láthatóak a középkorból (általában másolatban vagy fényképeken).

Aztán egy, negyedóránként angol vagy francia nyelven veített film következik egy kényelmes és hangulatos moziteremben a szőnyeg és Bayeux történetéről.

Végül – mire az embert már alig érdekli maga a hímzés, annyi részletét látta másolatban, filmen stb. – következik maga a nagy mű. Ez aztán annyira lenyűgöző és 70 méteres hosszúságával tényleg annyira monumentális, hogy tátva marad az ember szája. Ez a múzeum kihagyhatatlan látnivaló Normandiában!

Bayeux katedrálisa, a környékén lévő régi kis utcák, csipkeverő műhelyek (egyik-másik ma csipke- és porcelánbolt) elbűvölőek, nagyszerű hangulatot árasztanak.

Elvarázsolja a városka belsejét a sok-sok szép kis kávéház, palacsintázó, pékség és cukrászda is, mindenhonnan finom illatok szállnak. Tavasz lévén itt is láthattuk a virágoktól roskadozó fákat pompázni. Kedves kis terek, parkok teszik kellemessé mindenütt a hangulatot, és ezen meg sem lepődtünk, hiszen Normandia minden városa ilyen. (Néhány itteni polgármestert, építészt, kertészt és várostervezőt importálnunk kellene pár évre a városunkba, és valamennyi csúf régi vagy modern bevásárlóközpont helyére ilyen csodás kis parkokat kellene csinosítani szökőkutakkal, tavasszal, virágokkal és fákkal. Mert a „fogyasztás” nem tudja kifényesíteni az ember megfáradt lelkét, csakis a szépséges természet. Ezt Franciaországban tudják.

Bayeux-ből aztán a legelső, 12 órakor induló helyi járatos busszal, a 74-es számú, vasúti pályaudvar elől induló járattal „szálltunk partra”, azaz mentünk el Arromanches-ba (Ejtsd: Arromans). Bár a távolság légvonalban alig 10 km, a busz fél órán át tekergett kisebb-nagyobb repcevirágos, békességes kis falvakban. Takaros kis házak, selymes fű, legelésző tehenek és lovak, csodálatos égbolt – ez látszott mindenütt, ameddig a szem ellátott.

A busz – amelyiken mindössze hárman utaztunk, rajtunk kívül egy argentin származású, kedves amerikai fiú – felkapaszkodott célpontunk, Arromanches egyik legmagasabb tengerparti kiszögellésére, az ottani emlékhelyhez. A magas, meredek, sziklás partszakaszon épült annak idején, 1944-ben az a ponton-kikötő, amelynek óriási szerepe volt abban, hogy a partraszállás végül sikeres lett, a hatalmas emberáldozatok ellenére.

Az egykori kikötő számos darabja ma is ott áll a tengerben, töredékes sötét mementóként őrízve a 60 évvel ezelőtti történések hangulatát. Arromanchból jól belátható az a part, ahol a brit és a kanadai katonák kezdték meg a partraszállást (Gold Beach idelátszik, az utána következő Juno és Sword Beach természetesen nem, hiszen azok sokkal messzebb vannak.) Bal felé pedig, Cherbourg irányában Omaha és Utah Beach fekszik, ahol az amerikaiak értek partot.

Arromanches parti kilátójában távcsövek állnak, az egyikük olyan, kőbe rajzolt térképek és nyilak között, amelyek segítik a parton való tájékozódást.

Ezen az emlékhelyen is megmaradt egy korabeli német betonbunker, ma már békés kukoricatábla ring körülötte. Arromanches azért is az egyik legnevezetesebb parti emlékhely, mert itt található az egyik legérdekesebb múzeum, amelyik tulajdonképpen egy mozi. Nem is akármilyen: teljesen egyedülálló módon 360 fok-ban vetítik benne (40 percenként) a sok-sok egykori filmfelvétellel tarkított dokumentumfilmet. A 9 óriás-monitor, a speciális technika és hangeffektek segítségével az ember szinte a régi véres csaták kellős közepén érezheti magát. Közelbe hozott katona-arcok, a vízből partra rohanók mögött, mellett futó korabeli operatőr sajátos szemszögéből ábrázolt mészárlás ma is, még filmen is döbbenetesen felkavaró. A vetítés utolsó képsorai egymásra vetítik az akkori és mai Normandiát. Azokat a házakat, utakat, hidakat és legelőket, ahol 1944-ben katonák jártak-keltek, tankok taposták a puha füvet, ma ismét régi, szép és békés állapotukban láthatjuk.

Arromanches központjába az emlékmozitól könnyű sétával juthatunk le, az út közvetlenül a korabeli dokumentumokat, egyenruhákat és képeket bemutató múzeumhoz vezet. (Ilyen múzeum számtalan található Normandiában, hiszen szinte az itteni vidék minden településén van mire emlékezni… Ha valaki jegyet váltott az egyik múzeumba, a többit kis kedvezménnyel tekintheti meg.)

Arromanches-sur-les-Bains-ből visszabuszoztunk Bayeux-be, onnan pedig – felkapaszkodva a csupán pár pillanatig várakozó Cherbourg-Párizsi gyorsra – alig negyed óra alatt visszaértünk Caenbe. Ez a Rouen-hoz hasonló nagyságú, több százezres város Calvados megye szíve. Mivel belvárosának jelentős része 1944-ben szintén elpusztult, meghatározóak utcái jó részén a modern épületek. A házak egy része jellegzetes, az itteni vidéken található „piszkos-fehér” színű kőből készült.

A vasútállomástól jobb kéz felé esik a város központja, a Június 6-a út vezet oda közvetlenül. A centrumban szerencsére sok középkori és a reneszánsz időszakából való építmény áll, ezek jó részét 1944 után természetesen az ittenieknek is a romokból kellett „újjá” (vagyis inkább „régivé””) varázsolniuk.

Áll a középpontban egy hatalmas vár, amelynek donjon-ját még maga Hódító Vilmos építtette egykoron. Innen nem messzire van a Hölgyek Apátsága, ahová a királyné, Mathilde testét temették el. (A másik irányban hasonló apátság „férfiaknak”, ott a király nyugszik.) A várfokról gyönyörű kilátás nyílik a városra.

A várral szemközt található a csodálatos gótikus ékszerdoboz, a Szent Péter templom. A könyvek leírása szerint ez, a caen-i katedrális adta csipkézett, gyönyörű külső és belső részleteivel a mintát Normandia többi gótikus templomának a megépítéséhez. (Amint megláttuk, nekünk is az jutott eszünkbe, milyen jó lenne egy ilyen otthon is… Valószínűleg már késő…)

A templomcsodától kissé távolabb áll egy kisebb, kevésbé díszes templom, a Szent János (?) templom. Caen központjában sok-sok további páratlanul szép épület is látható-látogatható. Megkapó látványt nyújtó reneszánsz házak, az akkori időkből származó tőzsde épülete és sok-sok kicsi templom, torony, normann faház bújik meg a belvárosi üzletek forgatagában. Mivel Caen is egyetemi központ, ráadásul az egyeteme a vár mögötti, modern üvegépületekben található, a parkokat, tereket, kávéházi teraszokat benépesítik az egyetemisták. Diákok heverésznek a várdomb füvén, tereferélnek egy-egy kávé mellett a sokszor csak zsebkendőnyi teraszokon, és ott tolonganak az egymást érő antikváriumokban.

Érdekes szokás Franciaországban, hogy még az egészen kicsi könyvesboltokban is gyakran találhatunk aprócska kis kávézó-teázó sarkot, általában illatozó süteményekkel vegyítve. Itt nem „nézik ki” a boltból azokat, akik csak szemlélődnek, keresgélnek. Egy almatorta mellett akár órákig is elolvasgathat az ember, aztán nyugodtan elhagyhatja úgy a boltot, hogy mégsem veszi meg a könyvet (hiszen már elolvasta!). Az eladók / tulajdonosok ilyenkor kedvesen elbúcsúznak tőle, és reményüket fejezik ki, hogy majd még visszatér a kedves vendég. Páratlan udvariasság, nagyszerű gesztusok! Ó, mennyi ötletünk lenne, hogy melyik otthoni boltok dolgozóit kellene ide elküldeni tanulmányútra!!

Caent az Orne folyó szeli át, a felette átívelő egyszerű kőhidakat magasba repített, szökőkút vizéhez hasonlóan felmagasodó vízoszlopok teszik romantikussá. A város érdekessége a szinte központjáig benyúló hatalmas zöld rét, a „préri”. Itt található a messziről is látványos lóversenypálya és a vidámpark.

A többi normandiai városhoz hasonlóan ez is egy élhető, barátságos környezet. Sok sebe ellenére Caen, Calvados szíve élni akar és boldog akar lenni.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s