La Havre

A Szajna torkolatánál fekvő, hatalmas kikötő, mely Európa egyik legjelentősebb hajózási központja, nevében azt a jelentést hordozza, hogy „védett kikötő”.

A város – éppen helyzetéből, stratégiai fontosságából következően – a 2. világháborúban szinte teljesen elpusztult, a romokból kellett újjászületnie. Régi műemléke ezért szinte alig maradt, az is inkább csak töredékesen. Az újjáépítés viszont olyan remekül sikerült, hogy a város – Rotterdam mellett – az európai városépítő mérnökök véleménye alapján a kontinens legjobban, legáttekinthetőbben felépített települése.

Ezt a turista is érzi. Bár az egyhangú épületekből felhúzott utcasorok sokat levonnak az előbbi kijelentés értékéből, az utcák tényleg nagyon szellősek és jól átláthatóak.

A vasútállomásról szinte nyílegyenes úton lehet eljutni Le Havre központjába, a hatalmas toronyházzal büszkélkedő városházához. Az épület mögött csodálatos park és Európa egyik legnagyobb tere terpeszkedik, a vele szemközti utcákban pedig a város bevásárló-utcái lüktetnek.

A városháza tornyától a piac felé indulva juthatunk el pár perces sétával a tengerpartra. Le Havre-ban minden a tengerről szól. A part menti több kilométeres, gyönyörűen kiépített sétány jobb oldalon egy kis hegyoldalra kapaszkodik fel, ez Saint Andresse, a város előkelő üdülőnegyede, ahol például a franciák nemzeti büszkesége, az aranytorkú Sarah Bernhardt is tartott fenn házat egykoron.

Bal felé fordulva pedig elérhetjük a személy- és teherhordó hajóknak kialakított kikötőket és medencéket. Percenként fut be egy-egy hajó, ami nagyon szép látvány.

A vízzel szemben kilométereken át kissé unalmas, de gyönyörű nagy ablakokkal és erkélyekkel ellátott, a rövid vagy hoszabb nyaralásra érkező turistáknak kialakított szállóhelyek sorakoznak. A tengerpart kavicsos, sétányán szerda délelőtti ottjártunkkor is sok-sok felnőtt kocogott. A gyerekek pedig a parton kialakított játszótereken, sportpályákon futkároztak. Ebben a városban is azt figyeltük meg, hogy az emberek – még a rossz idő ellenére is – nagyon szeretnek a szabadban lenni és mozogni. A tenger mellett finom, párás a levegő, teljesen sós lett a szánk széle, ahogy ott sétáltunk. (Eszembe jutott az „És bőrünkön a só” című francia regény, mely az egyik kedvenc olvasmányom, igaz, hogy az Bretagne-ban játszódik. Régen „A szerelem fészkei” címmel adták ki, szerzője Benoult.)

A kikötők bejáratánál számos zászló lobog, rengeteg nem-európai. A parton bal felé haladva értük el az ultramodern épületben található, Malraux-ról elnevezett képtárat. Az útikönyv alapján ugyan számítottunk rá, hogy itt is egy szép és jelentős impresszionista gyűjteményt találunk, de még ennél is kellemesebb élményben volt részünk: ezen a tavaszon, időszakos jelleggel itt állították ki számos impresszionista művész tengerről festett képeit! Csodálatosak! (A Le Havre-i parton egyébként több helyen is található egy-egy festményreprodukció, mégpedig azon a helyen, ahol 100-120 évvel ezelőtt egy-egy művész lefestette az adott partszakaszt. Nagyon érdekes látni, mi változott a festmény elkészülése óta az épületek és a part kapcsán. A tenger maradt ugyanolyan fenséges, ködös, párás, nagy hullámokkal partra futó, mint egykoron.)

A képtárnak van jó néhány késő középkori és újkori darabja is, nem csupán francia, hanem híres külföldi festőktől is, és nagyon szép szobrok is.

Szerintünk a képek külön érdekessége, hogy a tenger témája mellett milyen sok művész ábrázolta a normandiai legelőket és a teheneket. Ez persze nem is annyira meglepő, hiszen valóban megkapó látványt nyújtanak ma is, és határtalan nyugalmat árasztanak.

A múzeumból – tovább haladva nyugat felé a tengerparton – elértünk arra a zsebkendőnyi kis területre, ahol épen maradtak a házak az 1944-es bombázások alatt. Kétszer-két kis utca csak ez, de nagyon hangulatos. Egy ódon, fával kirakott, érdekes udvarban álló itteni házban van a várostörténeti múzeum, amely az egykor Le Havre-on át is bonyolódó fűszer- és elefántcsont-kereskedelem emlékeiből is bemutat néhányat. A régi utcácskák bejáratánál áll ma is a halpiac. (Mit áll? Bűzlik!!)

Kis, egymástól fallal elválasztott betonstégeken kínálják portékájukat a halászfeleségek. Van itt homár, rengeteg kagyló, naphal és megszámlálhatatlan fajta tengeri állat. És kígyózó sorok a friss csemegéért… A cserzett arcú, egykedvűen szemlélődő, combközépig érő gumicsizmás halászokból is láttunk egy-kettőt. A tekintetükből kitűnt, nem kevés fáradtságba kerül elvenni azt, amit a tenger „ingyen” nyújt.

A halpiacról visszasétáltunk a modern híd közelébe, amely már a városközpontot jelzi, és az üzleti negyedet érintve elsétáltunk a Magas-város (Haute-ville) irányába, ahol csodálatos házikók állnak, mesebeli udvarokkal. Buszok és funikulár (fogaskerekű) is visz a magasabban fekvő részekre, mi – szokásunkhoz híven – gyalogoltunk. Így még több apró részlete elénk tárult ezeknek a különös, angolos hangulatot árasztó lakóházaknak.

Kissé elkeveredtünk, így végül egy kedves francia lány segítségével jutottunk vissza az állomásra. Elég volt látnia, hogy tanácstalanul nézzük a térképet, máris mellettünk termett, és mosolyogva megmutatta, merre kell mennünk.

Így tehát Le Havre-ban is – mint mindenütt Franciaországban – ismét találkoztunk az emberek páratlan udvariasságával és kedvességével.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s